Aranyszamár

Olyan csodálatos a fölfelé vezető út, amelyet néhány ember már megtett és amelyen néhányan éppen haladnak, hogy ha képzeletünk erejével vizsgáljuk, meglehet, hogy visszariadunk, gondolatunk elfárad ennek a hosszú útnak puszta képzetétől is.

A legfejletlenebb vadember embrionális lelkétől az isteni ember felszabadult, diadalmas, tökéletesült szellemi lelkéig – alig látszik hihetőnek, hogy az egyik magában hordja azt, ami kifejezésre jutott a másikban, és hogy az egész különbség nem más, mint fejlődésbeli különbség. Az egyik ugyanis az emberi emelkedés kezdetén áll, a másik immár befejezte azt.

...

Most az emberi fejlődés utolsó fokaira kísérhetjük el. Azok a fokok az emberiség nagy tömegei számára még a távoli jövőben vannak, az emberiség legidősebb gyermekei közül néhányan azonban már elérték azokat, és egy kisebb csoport éppen napjainkban halad azon az úton.

Ezeket a fokokat két fő csoportra osztották: az első az ún. „próbatanítványi ösvény”, a többi pedig a tulajdonképpeni „ösvény” fokozatába tartozik, amelyet a „tanítványság ösvényének” is neveznek.

Amint az ember értelmi, erkölcsi és szellemi természete kifejlődik, mindinkább ráeszmél az emberi élet céljára, és mind jobban és jobban vágyódik arra, hogy ennek a célnak saját személyében is megfeleljen. A sokszori vágyakozás a földi örömök után, amelyek birtoklását teljes csömör követte, lassanként megtanította őt a föld legdrágább javainak múlandó és elégtelen voltára.

Olyan gyakran törekedett valami felé, elnyerte, örömét lelte benne, kielégítette magát vele és végül is megcsömörlött tőle, hogy már elégedetlenül fordul el mindattól, amit csak a föld nyújthat. „Ugyan mi haszna van?” – sóhajtja az elfásult lélek. „Minden hiúság és kínlódás. Százszor, nem, ezerszer birtokoltam, és végül még a birtoklásban is csak csalódást leltem. Ezek az örömök csak illúziók, buborékok a folyó vizén, ezerszínűek, szivárványragyogásúak, de egy érintésre széjjelpattannak. Szomjazom a valóság után, elég volt az árnyékokból. Az örök, az igaz után vágyódom, szabadulni kívánok mindazoktól a kötelékektől, amelyek gátolnak, fogva tartanak a folyton változó jelenségek közepette.”

Az emberi lélek első kiáltása a szabadságért annak a felismerésnek az eredménye, hogy még ha ez a világ azzá válna is, amilyennek a költők álmodták, ha minden gonoszság eltűnne, minden bánat elmúlna, minden öröm erősödne, minden szépség fokozódna, és minden dolog tökéletessé válna is, még akkor is elfásulna tőle, elfordulna tőle, és nem kívánkozna többé utána. Börtönné lett számára, és bármennyire díszesek is, a bezárt falak mögött a szabad és határtalan élet után vágyakozik.

Az égi örömök sem csábítják jobban a földieknél, azokba is belefáradt, azok is elvesztették minden vonzerejüket, még az értelmi és az érzelmi világban található gyönyörűség sem elégítheti ki többé. Azok is „jönnek-mennek szüntelenül”, és mint az érzékek játéka, korlátozottak, mulandók, ki nem elégítők. Elfáradt a folytonos változástól, és a puszta fásultságtól kiált szabadságért.

...

Ha valaki saját erejéből teljes mértékben felhasználta azt az általános segítséget, amelyet a vallásból és a filozófiából nyerhet, az emberiség előretörő hullámának első vonalába küzdötte fel magát, ha szerető, önzetlen, segítségre kész, akkor magára vonja az emberiség éber szemű őrzőinek különös figyelmét. Többször is alkalmat adnak neki, hogy megvizsgálják erejét és felkeltsék intuícióját.

Ha sikeresen használja fel azt, további segítséget kap, és néha egy-egy pillanatra megvilágosodik előtte az egész élet, úgy, hogy végül is a földi élet látszat-mivolta mind erősebben nehezedik a lelkére. Ennek eredménye lesz – amint már följebb említettük – az az elfásultság, amely miatt szabadságra vágyódik, és ez vonzza őt aztán a próbaösvény kapujához.

Annie Besant: Az ősi bölcsesség