Aranyszamár

Az egész ország megismerhette a Tolvajkergetők nevét az elmúlt napokban. Sokan örülnek, tapsolnak, biztatják a kergetőket, míg sokakat a média szubjektív (sic!) híradásai tévesztenek meg. Itt-ott fellelhető egy-egy mélyebb gondolat, de azt a verbális agresszorok gyorsan lehurrogják. Jó ez a módszer? Civilként durván, fegyverrel (akár jogosan is) erőszakoskodni a bűnözőkkel az igazság érvényesítéséért?

Szeretem az igazságot. De valahol ez a történet mégsem stimmel, bármennyire is örülök, hogy végre valaki segít egy rászorulónak, ha már azok nem, akiknek ez a kötelességük. Igaz, valahol hiszek a módszerben, és bizony most úgy gondolom, én is erőszakos eszközökhöz nyúlnék, ha egy aljas bűnöző a magántulajdonomat, és a testi épségemet fenyegetné, vagy elvenné.

De ez a történet nem rólam szól. Már nem is a bűnözőről, annak általa kisemmizett anyósáról, vagy a Tolvajkergetőkről. Ez már a társadalomról szól. Hiszem, hogy kellenek ilyen akciók, de csak, hogy felébresszük a hatóságokat. De a fegyver nagyon nem kell. Földön fekvő embert pedig tisztességtelen dolog bántani.

Pedig pont a tisztesség és igazság hiánya vezérelte oda ezeket az embereket. Mégsem annak szellemében cselekedtek. Nem volt szükség fegyverre, de még tettlegességre sem; ekkora túlerőnél ez egyértelmű. Saját elveiket árulták el egy ilyen akcióval.

Igen elmésen elrendezték előre a jogi utat ahhoz, hogy bármit megtehessenek. De ha a többet ésszel elvet ilyen jól használják, akkor minek az erőszak?

De hogy bánjunk a bűnözővel, simogassuk, kérjük szépen? Kérdezhetnék. Igen, először mindenképp. Ha ilyen társadalmi szerepet vállalsz, bizony nem mutathatsz erőszakos példát, hiszen az ellen küzdesz! Mert ez így bizony önbíráskodás. Nem csak jogilag. Erkölcsileg.